Erasmus + mobilitási beszámoló: Olasz inkluzív oktatási rendszer megismerése, intézménylátogatás a Montessori iskolába és óvodába, tapasztalatcsere az olasz gyógypedagógus kollégákkal
Rimini – Montescudo, Olaszország. 2026. május 25. – május 28.
A rengeteg portugál tapasztalat után izgatottan vártam ezt a mobilitást, hogy lássam egy másik európai országban hogyan működik az SNI gyermekek ellátása, így szerezve minél szélesebb körű összehasonlítási alapot. Emellett nagyon kíváncsi voltam egy Montessori intézmény működésére is. Itthon sok gyógypedagógus kolléga ismeri a Montessori elveket és alkalmazza is bizonyos elemeit szakmai munkája során. Főként az óvodai nevelésben és az értelmileg akadályozott gyermekek nevelése esetén gyakran használunk Montessori eszközöket a fejlesztésre. De eddig nem láttam még egy teljes egészében Montessori elveken működő közoktatási intézményt. Mindemellett soha nem jártam még Olaszországban, ezért annak is nagyon örültem, hogy ezt a tájat is megismerhetem, belekóstolhatok az olasz életérzésbe.
A mobilitás előtti nap:
A Ryanair esti járatával érkeztem meg kollégáimmal Riminibe. Az első izgalom az volt, hogyan jutunk el késő este a reptérről a szállásra. Riminiben nem volt lehetőség uberezni vagy voltozni, így maradt a helyi taxi. A fuvart elég magas áron mérik, de szűk 10 percen belül már ott is voltunk a szállásunkon. Nem hazudnak az olasz vezetési mentalitásról, tényleg káoszos és ráadásul nem foglalkoznak a sebességhatárok betartásával sem. Ezt a későbbi napokban gyalogosként is megtapasztaltam. A szállásra érve lepakoltam a csomagjaimat és a késői órák ellenére kisétáltam a tengerpartra, amit csak egy utca választott el a szállástól. Felemelő érzés volt megérezni a tenger finom sós illatát. A város fényei pedig tűzijátéknak tűntek a partról.
A mobilitás első napja:
Külön kihívást jelentett számunkra, hogy a Riminiből körülbelül 10 km-re fekvő Montescudoba, ahol a partnerintézmény volt, a tömegközlekedés ritka és bonyolult. A szállástól Metromare-val kellett bemennünk a városközpontba, ahonnan busszal tudtunk elmenni az iskoláig. A Metromare a tengerpartot a belvárossal, illetve a külső kerületekkel összekötő kötött pályán közlekedő modern trolibusz. A jegyvásárlási rendszerük egyébként számomra legalább annyira kaotikus, mint a közlekedési szokásaik. Az előzetes tájékozódásunk ellenére végül olyan buszra szálltunk fel, ami mégsem vitt a hegyekben lévő Montessori iskoláig, hanem valahol félúton volt a végállomása. Szerencsénkre ez a végállomás a fogadó partner tagintézményéhez, a Montessori óvodához közel volt, így az intézményvezetővel, Massimoval egyeztetve a busz csatlakozásig ezt az intézményt tekintettük meg. Az óvoda kollégái nagyon kedvesek és barátságosak voltak, közülük csak néhányan beszéltek angolul, ők mutatták körbe az infrastruktúrát és a csoportokat. Az intézményben két kis csoport, egy nagycsoport (ahol az SNI gyermekek voltak) és egy iskolaelőkészítő csoport volt. A csoportok életkor szerint voltak elkülönítve. A kis csoportok a hazai bölcsődei korosztálynak feleltek meg, míg a másik két csoportot nevezhetjük a hazai rendszer szerinti óvodai csoportoknak. A legidősebb gyerekekből álló csoport már iskolaelőkészítőként funkcionál. Ez biztosítja a gyermekek biztonságos és hatékony óvoda-iskola átmenetét. Minden csoport a Montessori elvek szerint volt berendezve és az egész napos tevékenységek is ezen elvek mentén szerveződnek. Mindez úgy valósul meg hatékonyan, hogy a szakemberek a szülőkkel szorosan együttműködnek.
Végül búcsút vettünk az óvoda dolgozóitól és busszal tovább utaztunk az iskoláig, ahol Massimo igazgató úr már várt minket. Egy igazi olaszos menzaebédet követően kölcsönösen megismertük egymás oktatási rendszerét és Szűcs Szabina kolléganőm bemutatta a magyar oktatási rendszert és az intézményünket. Massimo igazgató úr és Maria, az oktatási koordinátor pedig meséltek nekünk az olasz oktatási rendszerről és a Montessori iskola múltjáról és jelenéről. A portugál tapasztalatokhoz hasonlóan az SNI gyermekek ebben az országban is a többségi iskolákban vannak elhelyezve és nem létezik náluk szegregált oktatási intézmény. A súlyosan, halmozottan fogyatékos gyermekeket otthon tartják.
Az oktatáspolitikánk összehasonlítását és az intézményi bemutatkozásokat követően a fogadó partnerek körbevezettek minket az iskolában, majd egyeztettük a következő napi szakmai programot és vissza buszoztunk Riminibe.
Érdekes volt számomra, hogy a Montessori szemlélet szerint nem életkor szerinti osztályok vannak és egész nap ott tanulnak a gyerekek, hanem egy-egy terem egy-egy tantárgyhoz vagy tantárgycsoporthoz kötődve van berendezve és a gyerekek egész nap szabadon járnak a termek között és önállóan dolgoznak a polcokon elrendezett feladatokkal. A pedagógusok csakis akkor avatkoznak be az önálló tanulási folyamatba, ha azt a tanuló kéri tőlük. Érdekes volt ezt az elsőre káosznak tűnő, mégis jól működő rendszert figyelni. Eszerint a szemlélet szerint minden gyermek a saját tempójában, önálló felelősségtudattal és tanulásszervezési készséggel végzi tanulmányait, és bár más-más tempóban, de a végére mindenki eléri a kitűzött tanulási célt. A tanulási célokat a pedagógussal közösen 3 hónapos intervallumban határozzák meg, a tanuló ezt a folyamatot napi szinten nyomon követi és magának jelzi az elért célokat. Majd ezt a pedagógussal is átnézik egy-egy ilyen 3 havi intervallum végén és aszerint meghatározzák a következő intervallum céljait.
Délután és az esti órákban felfedeztem Rimini belvárosát, a tengerpartot és a kikötőt. Igazán hangulatos hely Rimini. Szerencsére még a főszezon előtt érkeztünk erre a mobilitásra, így még nem volt érezhető a főszezoni zsúfoltság. Massimo elmesélte nekünk, hogy a főszezon idején a turisták akár tízszeresére is duzzaszthatják Rimini lakosságát. (Rimini lakossága 150ezer fő körül van, a nyári főszezonban pedig 6-10 millió vendégéjszakát regisztrálnak itt. Éppen ezért van, hogy a 15 kilométeres tengerpartja végig strandbárokkal és napernyőkkel, napozóágyakkal felszerelt.)
Szeretek templomokat felfedezni, itt is volt alkalmam két gyönyörű, de más-más stílusú templomot megtekinteni. Az egyik egy hangulatos kis templom közel a tengerparthoz, ez a Chiesa di Santa Maria Ausiliatrice (Mária, Keresztények Segítsége templom), mely kívül-belül csodálatos.
A főteret bebarangolva pedig betértem a Rimini katedrálisba (Tempio Malatestiano) is, mely szintén lélegzetelállító volt számomra.
Visszafelé sétálva a tengerpart felé megakadt a szemem egy svájci alapítványi iskolán, ami egyébként SNI gyerekekkel foglalkozik és csodaszép kerítést gyártottak – sejtésem szerint- a gyerekekkel közösen.
A tengerparti sétányon végigsétálva még jópár nevezetességet megcsodálhattam, mint például a Fontana dei Quattro Cavallit (Négy Lovas szökőkútja), az Óriáskereket, a Világítótornyot, vagy a híres kalózos éttermet, a Bountyt.
A mobilitás második napja:
A mobilitás második napja a csendes megfigyelésről szólt. Ezen a napon beosztottak minket a Montessori iskola és óvoda egy-egy csoportjába és megfigyelhettük az egész napos ott folyó munkát. Én az óvoda kiscsoportjába kerültem (ami nálunk a bölcsődés korosztály). Reggel folyamatosan hozták a gyermekeket a szülők 7 órától egészen 9 óráig. Az óvodapedagógusok és a dajkák minden szülővel váltottak néhány szót. Voltak, akiknél nehezen indult a nap. Jó volt látni, hogy ezekben az esetekben is a nevelők teljes empátiával és szeretettel fordultak a gyerekek és a szülők felé és sikerült a gyermeket nagyon hamar megnyugtatniuk és a csoportszobába terelniük. A csoportszobára elmondható, hogy nem volt túlzsúfolt, a polcokra éppen annyi játék volt kihelyezve, amivel minden gyermek le tudta foglalni magát és cserélgették egymás között a fejlesztő játékokat. A Montessorival kapcsolatos előzetes ismereteim alapján tudtam, hogy egyszerű és hétköznapi eszközöket használ a cselekedtetve tanításhoz. De megdöbbentő volt számomra, hogy ezek a kisgyerekek valóban önfeledten és teljes elmélyülésben tudtak játszani ezekkel az eszközökkel. Sok játék nem állt másból, csak dolgokat (víz, só, kavicsok) valamilyen eszközzel (kanál, csipesz, pálcika, különböző méretű kancsók, szivacs) át kellett pakolni egyik edényből a másikba. A gyerekek teljes önállósággal vették le a polcról a játékokat és pakolták vissza a helyükre. A nevelők csak akkor avatkoztak be, ha a gyermek segítséget kért. A gyakorlatban is láttam megvalósulni Maria Montessori alapelvét, „Segíts nekem, hogy magam csinálhassam.” Ez vonatkozott a napi rutin minden területére, az önellátáson át a szociális interakciókon keresztül a kognitív feladatok végzéséig.
Miután megérkezett a csoportba az utolsó gyermek is, a délelőtt további részét a 2 kiscsoport közösen az udvaron töltötte, ahol egyszerű játszótéri elemek mellett kismotorok, futóbiciklik, játékkonyha állt a gyerekek rendelkezésére. Mindenki szabadon játszhatott azzal a játékkal, amit szimpatikusnak tartott. Jó volt látni, hogy már ilyen kicsi életkorban is mennyire figyeltek egymásra, empátiával fordultak egymás felé, és noha akadtak kisebb konfliktusok, de felnőtt beavatkozása nélkül megoldották azt. Érdekes volt látni, hogy mennyire egyszerű játéktevékenységeket kínáltak a nevelők és a gyerekek ezeknek mennyire örültek. Úgy, mint például 2 lavór, melyekbe vizet öntöttek és a gyerekek az egyikből a másikba pakolhatták a műanyag állatokat. A nevelők az udvari játék alatt is hagyták a gyermekeket önállóan érvényesülni, de a szabad játék mellett beiktattak egy mondókázós-éneklős foglalkozást is, mely közben plédre ültették a gyerekeket és gyümölccsel kínálták őket, amit önállóan elmajszoltak.
A gyerekek egész délelőtt szabadon és önfeledten játszottak az udvaron, nem szóltak rájuk, ha csurom vizesek, homokosak vagy sárosak lettek. A dajkák az udvari játék vége felé sorban vitték be a gyermekeket tisztába tenni, tiszta, száraz ruhába öltöztetni. Gyakran előfordult, hogy egy-egy kisgyermek elesett, de a nevelők nem ugrottak azonnal oda, hogy minden rendben van-e. Figyelemmel kísérték a gyermeket és csakis akkor avatkoztak be, ha azt a gyermek kérte. Ehhez a fajta szemlélethez kell a szülők partneri hozzáállása is, ami látszott, hogy itt jól működik.
Az udvari foglalkozást követően a gyerekek visszamentek a csoportszobájukba, előkészültek az ebédhez. Kezet mostak és az asztalokhoz ültek. Már ilyen kicsi korban is bevezették a naposi teendőket. Egy tündéri kislány segített az ebéd kiosztásában. A nevelőnő mondta a neveket, a kislány pedig kivitte az ebédet nekik. Rendkívül ügyesen művelték ezek a csöppségek az önkiszolgálás tevékenységeit.
Az ebédet ismét mosdózás követte, majd előkészültek a gyermekek a csendespihenőre. Mi ekkor búcsúztunk el tőlük, hogy ne zavarjuk meg a pihenésüket. Megköszöntük az olasz kollégáknak az ismételt szívélyes fogadtatást és a pozitív élményekkel és tapasztalatokkal a tarsolyunkban vissza buszoztunk Riminibe.
A délután második felét a tengerparton töltöttem és igyekeztem minél többet magamba szívni az olasz életérzésből. A tenger kellemes volt, rengeteg kagylót lehetett találni és még medúzákkal (nem a csípős fajtával szerencsére) is találkoztam. És persze nem maradhat el az olasz ízek felfedezése sem. Isteni pizzákat és tengeri herkentyűs ételeket lehetett enni a partmenti éttermekben. A napnyugtát a szállásom teraszáról csodáltam meg egy jó kávé mellett. Egyébként a szállás is igazán különleges volt számomra, ugyanis a szállodatulaj egy nagyon kedves olasz család. A család minden tagja részt vesz a Hotel üzemeltetésében ilyen-olyan módon, és a „Mamának” mindig volt egy-két kedves szava hozzám amikor összefutottunk.
A mobilitás harmadik napja:
Mobilitásunk utolsó napja az olasz kultúra alaposabb megismerése volt, ugyanis egy felejthetetlen kirándulást tettünk San Marinoba. Amellett, hogy az odaút, a vár és a környékbeli kilátás lélegzetelállító volt, kicsit úgy éreztem magam, mintha időutaztam volna a középkorba. Nagyon kellemes volt a kollégáimmal közösen felfedezni ezt a helyet. Este pedig egy búcsúvacsora keretében köszöntük meg az olasz kollégáknak a kedves vendéglátást, az építő jellegű szakmai tapasztalatcserét és egy kötetlen beszélgetést követően végül elbúcsúztunk egymástól megígérve, hogy a jövőben is tartjuk egymással a kapcsolatot.
Hazautazás:
A visszaút szintén az esti órákban történt. Izgalomból itt sem volt hiány, ugyanis a gépünk közel egy órás késéssel indult, de a hangulatos kis repülőtér tetőtéri teraszán kellemesen el tudtuk tölteni ezt az időt. A repülőről még búcsúzásképp intettem egyet a városkának és a csodás tengernek és fáradtan ugyan, de rengeteg pozitív élménnyel és szakmai tapasztalattal tértem végül haza.
Ismét köszönöm a Gyöngyösi Petőfi EGYMI-nek és a Tempus Közalapítványnak, hogy lehetőséget biztosított erre a nagyszerű mobilitás útra is.