Amikor a tanár maga a tér – Három nap egy olasz Montessori-iskolában
2026 májusának végén egy különleges szakmai útra indultam: az Erasmus+ program keretében három napot tölthettem Olaszországban, a Montescudo-Monte Colombo településen működő:
| Segreteria Scuola Primaria „Montessori-Montescudo” – Montessori általános iskola és óvoda. |
Amit láttam, hallottam és tapasztaltam, az nem csupán szakmai tudásomat gyarapította – szemléletem is megváltozott.
Rimini – ahol a történelem és az élet összeér
Rimini apró repülőterére késő este érkeztünk meg, nagy várakozásokkal és nagy csomagokkal felpakolva. De szerencsére minden annyira gördülékenyen és zökkenőmentesen ment, hogy mindannyian úgy hajtottuk álomra aznap este fejünket, hogy a sós tengeri levegő mindenkit elvarázsolt.
Az út első napján kalandos úton, de végül sikeresen megérkeztünk az intézmény óvodai intézményegységébe, ahol vendéglátóink készségesen kalauzoltak bennünket körbe. Az igazi olasz spagettiebéd elfogyasztása után az intézmény vezetője részletesen bemutatta az intézmény struktúráját, és megismerhettük az olasz oktatás, és inkluzív nevelés sarokköveit.
Rendkívűl tartalmas, információkban gazdag nap után a délután hátralévő részét és az estét kulturális programoknak szenteltük – és ez az időtöltés önmagában is élmény volt.
Rimini belvárosában szinte minden sarkon a történelem elevenedik meg. Az Augustus diadalív, a világ egyik legrégebben fennmaradt római diadalíve – ma is a város jelképe. Nem messze tőle áll a Tiberius híd, amely közel kétezer éve köti össze a város két részét, és ami a legkülönösebb: ma is használatban van. A belváros különleges hangulatát a történelmi épületek, a színes üzletek, az éttermek és a kis terecskék adják. Az esti órákban a városközpont megtelik élettel: teraszok, utcazenészek, kivilágított műemlékek – igazi mediterrán hangulat. Rimini egyszerre őrzi a múltat és él a jelenben, és ez az egyensúly – mint később kiderült – az iskolájára is jellemző.
Montescudo – Lassabban, de mélyebben
Másnap kora reggel indultunk Montescudo-Monte Colomboba. Csapatunk két részre oszlott: kollégáim egy része az óvodát és az ott nevelkedő sajátos nevelési igényű gyermekeket figyelte meg, mi pedig az általános iskolába látogattunk, ahol a vezetői szemléletre és a pedagógiai gyakorlatra voltam kíváncsi.
Délelőtt intézménybejáráson vehettem részt, ahol testközelből figyelhettük meg a tanulási környezetet, a tantermek kialakítását és a gyermekek tevékenységeit támogató eszközrendszert. A látottak megerősítették azt a meggyőződésünket, hogy a gyermekek aktív részvételére és önállóságára építő pedagógiai megközelítés hatékonyan járul hozzá a személyiségfejlődéshez és a tanulási motiváció fenntartásához.
Az első dolog, ami megütötte a szemem, a légkör volt. Csend. Nyugalom. Sietség nélküli reggeli készülődés – az iskola ugyanis 9 órakor kezdi a napot. Ez apró részletnek tűnhet, mégis sokat elárul az egész intézményt átható szemléletről: itt nem a tempó számít, hanem a mélység.
A tanár, aki nem tanít – mégis mindenki tanul
A Montessori-módszer lényegét egy mondatban talán így lehetne összefoglalni: a valódi tanár maga az osztályterem. A gondosan kialakított tér, az elrendezett eszközök, a gyermek kezébe adott lehetőség – ezek tanítanak. A pedagógus facilitátorként van jelen: figyel, kísér, kérdez, de nem irányít és nem magyaráz folyamatosan. A gyerekek saját ütemükben mozognak, választanak feladatot, dolgoznak – és közben tanulnak. Nem azért, mert muszáj, hanem azért, mert akarnak.
Meglepő és egyben inspiráló volt az is, ahogyan az igazgató jelen van az iskolában: nem különül el a tantestülettől, hanem aktívan részt vesz a tanítási folyamatban. Nincsenek merev alá-fölérendeltségi viszonyok – a kollégák közötti kapcsolat inkább baráti, mint formálisan kollegiális. Ez a fajta vezetői jelenlét itthon is elgondolkodtatott: vajon mennyit nyerne egy intézmény, ha a vezető nem az irodájából, hanem a folyosókról és osztálytermekből látná az iskolát?
Szembeötlő volt ebben a szabad szellemiségben az is, hogy a napok konfliktusok nélkül, szépen csendben zajlanak. Sem az udvaron, sem a folyosókon nincs lökdösődés, csúnya beszéd, türelmetlenkedés. Mindenki nyugodt, kivárja a sorát – legyen szó ebédről, vagy az udvaron egyetlen mozgatható játékeszközről..
Búcsú olasz módra – ajándékokkal és hálával
A mobilitás utolsó estéjén közös búcsúvacsorára hívtuk meg partnerintézményünk vezetőit és pedagógusait. A kötetlen, barátságos hangulatú találkozó lehetőséget adott arra, hogy személyesen megköszönjük a szívélyes fogadtatást, a szakmai programok gondos megszervezését és azt a nyitottságot, amelyet a három nap során mindvégig tapasztalhattunk.
A vacsora ünnepélyes pillanata az ajándékátadás volt: a Gyöngyösi Petőfi Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézmény nevében átadtuk azokat az ajándékokat, amelyek intézményünk, városunk értékeit, hagyományait és közösségét szimbolizálták. A megható pillanat nemcsak a köszönet kifejezése volt, hanem egy olyan gesztus, amely tovább erősítette a két intézmény között szövődő kapcsolatot – és reményt adott arra, hogy ez az együttműködés hosszú távon is gyümölcsöző marad.
Amit hazahoztam
A három nap nem ért véget a repülőtéren. A tapasztalatok most munkává alakulnak. Tervezem, hogy a tantestületnek részletes beszámolót tartok a látottakról, és workshop-sorozatot indítunk a Montessori-szemlélet megismerésére. Havi rendszerességgel szeretnénk Montessori-napokat szervezni iskolánkban, ahol a tanulók önállóan, szabadon fedezhetik fel a tananyagot.
Szakmai cikket is készítek az útról, amelyet pedagógiai folyóiratban tervezek megjelentetni – mert ezeket a tapasztalatokat érdemes minél szélesebb körben megosztani.
A kapcsolat Montescudóval nem ér véget: a fogadó iskola néhány pedagógusa hamarosan Budapestre látogat, és reményeink szerint szánnak majd időt arra, hogy megismerjék a mi intézményünket is magyarországi útjuk során. Ez a kölcsönösség az igazi értéke egy ilyen útnak – nem az egyirányú tanulás, hanem a párbeszéd.
Ha egyetlen tanulságot kellene kiemelnem ebből az útból, ez lenne az: hagyjuk a gyerekeket fejlődni. Ne sietessük, ne irányítsuk minden lépésüket – adjunk nekik teret, eszközöket és bizalmat. A többi az ő dolguk. És meglepően jól csinálják.